1930-ban Simon Ferenc helybeli kereskedő szervezésében megalakult a Sportkör, azzal a céllal, hogy maga köré gyűjtse a sport iránt érdeklődő fiatalokat. 1936-37-ben a helybeli sportbarátok megalapították a Tigris nevű futballcsapatot. Azt tervezték, hogy beneveznek a petrovgrádi labdarúgó szövetség bajnokságára, ahol versenyezni fognak. A sportcipőket és a futball-labdát a városi magyaroktól kapták. A vályogoson (a falu határában) állították fel a kapukat, és ott kellett volna a mérkőzéseiket játszani. A Tigris csapat, sajnos, végül mégsem tudott benevezni a versenyre, mert nem sikerült ezer dinárt összehozniuk a benevezési díjra. A játékoskeret java részét városi magyarok képezték: Gera János, Virsz János, Virsz József, Smit Géza, Tavaszi Zoltán, Bognár György, Német István, Sütő György, Ludányi András. A néhány évi probálkozás után abbamaradt a labdarúgásra tett kísérlet.

1941-tavaszán, a német megszállást követően, elindult a kezdeményezés a labdarúgás újraindítására, és az év nyarán megalakult a Lehel Labdarúgó Egyesület. Elnöke Simon Ferenc, edzője Ludányi András lett. A játékos keret a fentebb említett jatékosokból került ki. Az újabb játékosok Tápai András (mészáros), Tóth Péter, Békési József, Zsidai Péter, Sztojkó József, Erdei János, Sziveri Mihály, Pakai Imre, Horváth András, Kálmán István, Tápai (Csányi) János voltak, a tartalékjátékosok Szabó András és Táborosi Kálmán, az állandó játékvezető pedig a becskereki származású Vencel Pál, aki Muzslyára nősült és helyben élt. Tápai András visszaemlékezése szerint:”. . A mezünket annak a pilótának az ejtőernyőjéből készítették a muzslyai szabók, akinek az áprilisi háborúban lelőtték a repülőgépét, ő pedig ejtőernyővel kiugrott a gépből, a Bega folyóba esett, de sajnos, nem élte túl a tragikus balesetet. A cipőinket részben kaptuk, részben a helybeli cipészek készítették, bőr stoplikkal. A Lehel sportpályája az iskolával átellenben lévő községháza udvarában volt, egy füvetlen területen, hát mondanom sem kell, milyenek voltunk egy fölvágás, becsúszás után. A késő délutáni órákban edzettünk, miután a többség hazaérkezett a határból. Futball labdánk fűzős volt, vigyázva fejeltünk, mert a fűző sok esetben sérülést is okozhatott. Ez a pálya a templom és a községháza között kisebb volt a megengedettnél. Kidolgozott, edzett legények voltunk. 1941-42-ben megalakult a Bánsági Labdarúgó Szövetség, aminek Becskerek lett a központja. Ebben a versenyosztályban csak a magyarok és a németek versenyeztek, de mi a jól játszó és magyarul is tudó szerb labdarúgókat is bevettük a csapatba, magyar név alatt vezettük őket. Féltünk, hogy a németek észreveszik és lebukunk, de a Jóisten is velünk volt. Összesen tíz csapat versenyzett ebben a versenyfokozatban, innen kiesni nem lehetett. Versenycsapataink a következők voltak: a becskereki Hajrá és a német Schvebise, a tordai Olimpia, a törökbecsei Tisza, a törökkanizsai Turul, a kikindai Előre, a magyarcsernyei Roham, a debellácsi Spárta és a pancsovai Végvár. ”

A Lehel első bajnoki mérkőzését 1942 szeptemberében játszotta a becskereki Hajrá csapatával, és 10:0 vereséget szenvedett. A Lehel ebben a versenyfokozatban a tablázat második részében tanyázott. 1943-ban azonban 3:2-re legyőzte Muzslyán a Hajrát, így vágtak vissza az előző évi súlyos vereségért. Ekkor már néhány becskereki játékossal felerősítve sikerült a visszavágó. Csak néhány játékos nevét említeném: a Hajdú fivérek, Bátori (Petrović), Nehrer, Csöngöri, Bódi, a Lóczi fivérek, akik közül Lóczi Vilmos 100-nál is többször volt a jugoszláv kosárlabda válogatott tagja. Hajdú Andrást minden idők legjobb kapusaként tartják számon. 1944 őszén már nem indult be a bajnokság, mert a háború ismét közeledett Jugoszláviához és a németek visszavonultak. A háborús időkben a Lehel csapatkapitánya Tápai András volt. A csapat legismertebb támogatójának egyikeként Turányi Péter bácsit kell említenünk, aki nem volt futballista, de önzetlenül segített a csapatnak. Jó lovaival gyakran szállította a játékosokat.

A második világháború után a helybeli ifjúság szervezet elnöke, Horváth Gábor kezdeményezte a labdarúgó csapat újraélesztését és benevezését a járási versenyfokozatba. Felmerült a kérdés, milyen nevet is adjanak a csapatnak? Gábor váltig kitartott a Lehel név mellett, de a többiek megkérdőjelezték, nem lesz-e a név gátló az új néphatalom szemében, amely bizonyos szintig ellenszenvvel nézett a magyarokra, mivel azok a háborúban a németek oldalán harcoltak a partizánok ellen. Gábor azt hangoztatta, hogy a népfelszabadító bizottságnál kieszközöli a Lehel nevet. A becskereki-járási néphatalom ferde szemmel figyelte és hallgatta a kérelmet, hogy a Muzslyán megalakuló futball egyesületnek a neve továbbra is Lehel maradjon. „Ki volt az a Lehel?” – tette fel a kérdést a katonai járási vezető. „Lehel egy magyar vezér volt, aki kürtjével agyonütötte a német császárt” – válaszolta Gábor. A járásvezető szeme felcsillant. „Mekkorát ütött az a Lehel?” – kérdezte a járásvezető. „Akkorát, hogy a német császár a helyszínen meghalt. Ezért a cselekedetéért a németek, miután elfogták, felakasztották Augsburgban. A IX. században történt ez az eset”. „A ti Leheletek egy igazi hős volt, le a kalappal, nekünk nem sikerült Hitlert kivégezni gaztetteiért. Természetesen maradhat a Lehel név a csapatotoknak, és büszkék lehettek rá” – mondta meglágyult, baráti hangon a becskereki járásvezető.

1946-ban a Lehel pálya átkerült a központi iskola udvarába. A helybeliek sok-sok órát dolgoztak ingyen, hogy az óvoda és az iskola közé megépüljön a futballpálya az öltözőkkel, padokkal, ahová az időben érkezők leülhettek, a később érkezők állva kísérték a mérkőzéseket. Egy-egy mérkőzést 400-500 lelkes futballrajongó szurkolt végig. Ha a Lehel gólt adott, a rezesbanda rázendített egy dalra, és ezzel is fokozta a szurkolók hangulatát. A pályát úgy-ahogy bekerítették, de a labda akarva-akaratlanul is, néhányszor átszállt a szomszédos kertbe. Lett is ebből baj! Különösen bizonyos Sípos Etel nénivel, aki a labdát sehogysem akarta visszaadni, ha berepült a kertjébe.

1948-ban a Lehel Sportegyesületben több szakosztály is működött: a labdarúgó-, a kosárlabda-, a sakk-, a boksz- és az atlétika szakosztály. 1957-ben megalakult a kézilabda szakosztály, melynek tagjai a labdarúgók voltak, akik vasárnap délelőtt kézilabdáztak, délután fociztak.

1948-ban a Lehel labdarúgók ifi csapata (105. kép) eljutott a köztársasági elődöntőig. Ott az ellenfél nem volt más, mint a Crvena Zvezda, amely igen megszenvedett az 1:0 minimális győzelemért. Ez volt a Lehel labdarúgó Egyesület legnagyobb sikere. A mérkőzésen a következő játékosok játszottak: Tápai Lajos, Csordás József (későbbi plébános), Lábadi András, Pakai Mihály (Dusu), Kovács István (Ezres), Lendvai Péter, Varga Antal, Kónya László, Gera Ferenc, Kovács Pál (Paja), Madarász Sándor (Gipsz vagy Koszorú), és a csapat legfiatalabb játékosa, Csordás András (Össe). Ebből az összeállításból Gera és Csordás András a becskereki Proleterban is játszottak, amely az ötvenes években a második vonalban szerepelt. A Lehelnek tehát több tehetséges játékosa volt. A fiatalok gyorsan beépültek az első csapat keretébe, ahol az alábbi játékosok játszottak: Zölei Sándor, Pakai Mihály (Tuskó), Lebanov Pál, Budai István (Kecske), Szőke Mihály, Nagy János, Horvát Gábor, Pakai László, Bálint Lajos, Nagy Kovács István, Galler Tibor, Lakatos Péter, Juhász János, Lackó Antal, Budai Sándor, Juhász Péter, Bakos Sándor, Fiser Péter, Sípos Mihály, Gyömbér István (Zsuzsi), Varga István (földrajz tanár), Kocsis János Toldi I., Budai András, Varga András. Ehhez a gárdához néhány vidéki játékos is csatlakozott, főleg középiskolás tanulók, akik a muzslyai diákokkal jártak iskolába, és rajtuk keresztül kerültek a Lehel zöld-fehér színeibe. A háború után néhány idegen játékos került a csapatba, így két, Albániából származó is. Egyikük, a Tufik nevezetű jól bevált, igazi gólzsák volt, csak rövid ideig maradt a Lehelben, mert a becskereki cukorgyárban volt 1 éves képzésen. A Lehel futballcsapatának az ötvenes években több edzője is volt: Vastag Illés becskereki mechanikus, aki a becskereki Obilić kitűnő játékosa volt, és az 1956-os magyarországi események idején érkezett Muzslyára. A budapesti Csák Attila az egyik NB I. csapat játékosa, technikai tudásával nemcsak a csapatból, hanem az egész bánáti ligából kimagaslott. Az edzői teendőket is felvállalta. A Lehel jól szerepelt az egységes bánáti ligában.